2013 szeptemberi programok

Krisztiánnal elhatároztuk, hogy amíg jó idők vannak minden hétvégén kirándulunk valamerre. Ez a legtöbb alkalommal okozott nekem némi nehézséget a hétvégi feladatok szervezésében (legtöbb alkalommal minden házimunkát, bevásárlást, főzést jó esetben egy, rosszabb esetben fél napba kellett belezsúfolnom), utólag visszagondolva megérte, viszont 4 hétig úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak.

Első hétvégén átbuszoztunk Tatára és körbe sétáltuk az Öreg-tavat, azaz majdnem teljesen körbe, mert a Kastély tér környékét  lezárták az éppen akkor tartott Söröm fesztivál miatt. Fantasztikus időnk volt, még igazi nyárutó, szépen sütött a nap és viszonylag még melegünk is volt. Tóvároskertnél vettünk a Szörfben két ásványvizet és elindultunk a Derítő-tó irányába. A nyárutót kihasználva nagyon sokan voltak kint: családok, párok sétáltak, bicikliztek futottak el mellettünk. A tórafokban még a szocreálban épített erdei tornapálya egy részét már nem találtuk meg. Vagy hivatalosan szállították el a korrodáció miatt, vagy a fémtolvajok lopták el. Az egyiknél, ami még a helyén volt meg is álltunk, de csúfos kudarcot vallottam a húzódzkodásban (hiába a jobb csuklóm elég vacak állapotban van).
A földes-murvás út jól járható volt, de erről főleg az eléggé csapadékszegény nyár is tehet, így az Által-ér nem önthette el. Nem néztük pontosan, hogy mennyi idő alatt jártuk körbe, de nem sokat vacakoltunk, gyorsan körbeértünk.

Második hétvégén közelebbi ulticélunk volt: a Turulhoz mentünk. Sportcipőt húztunk és elindultunk itthonról, röpke fél órával azután, hogy kitettük a lábunkat a lakásból már fent is voltunk a lépcsősor tetején, ugyan Krisztián utána még vagy fél órát azzal töltött, hogy fújtatott, az izzadságát törölgette a homlokáról, a halántékáról és folyamatosan szidott engem, hogy nem tudok lassabban "sétálni", soha többet nem fogja hagyni, hogy én menjek előre és diktáljam az iramot.

Elmentünk a Szelim barlangba, ahol találkoztunk ez egyik általános iskolás barátnőmmel és a családjával már 16 éve nem találkoztunk  egész pontosan a ballagás óta (Vajon én is olyan sokat változtam, mint ő? De egészen biztosan így van csak magamon nem látom.). Elmentünk a Turul emlékműhöz, és a végén még felmásztunk a kilátóba is amiért Krisztián megint csak zsörtölődött, mert túl magas a kilátó (Na ezt ki gondolta volna?) és én már megint nem tudtam lassabban haladni felfelé. Az idő szép volt bár nem annyira, mint a tatai tósétakor, de még ez is elment nyárutónak.

A kilátóig 421 lépcsőfok

lépcsők, és lépcsők...

ameddig csak a szem ellát

ami újdonság: új pihenőket építettek a már elkorhadtak helyett

kilátás a Szelim barlangból

Krisztián szemszögéből

kilátás az emlékműtől

A kilátóból

és néhány apróság...

Rá következő héten nagyobb fába vágtuk a fejszénket egy pesti kirándulással. Krisztián szinte bármikor rávehető, hogy menjünk el az állatkertbe, most még plusz apropóként hozzájött az, hogy október 1-én már nem nyit ki a vidámpark. Még egyszer utoljára a hintákon, játékokon újra kisgyerek lehetek (némi adrenalin lökettel). Krisztián nem volt oda az ötletért, na nem azért mert annyira izgult volna a testi épségemért, hanem mert tériszonya van és a hinták/játékok nagy részére úgy sem akaródzott volna felülnie. Viszont a húgomnak nagyon is volt kedve mókázni egyet, ezért őt is magunkkal hívtuk. Aztán reggel a vasútállomáson újra változott a helyzet, mert anyukám is bejelentette, hogy apu felmentette aznapra a munka alól és szívesen velünk töltené ezt a napot. Így a végén négyesben indultunk el Pest felé, kisebb kitérőkkel (Juditkának fájdalomcsillapítót kellett vennünk a fejfájására, anyunak meg egy kényelmesebb cipőt, mert nem éppen a legjobbat vette fel az egész napos kirándulásra) délre érkeztünk meg a Városligetbe, ahol jó nagy kerülőt téve a Nemzeti Vágta miatt szétvált a csapat. A csajok a Vidámparkba, Krisztián pedig a Közlekedési Múzeumba ment.

Nem is értem, hogy miért zárják be a Vidámparkot, csak a pénztárnál fél órát vártunk és bent is hasonlóak voltak a várakozási idők egy-egy hintára/játékra, sőt voltak olyan sorok, amit a végén ki sem tudtunk várni. Először Juditkával felültünk a top spinre, ami kellőképpen megalapozta a hangulatunkat (és hajunknak is megadta a kellő volument), aztán bevonultunk együtt az elvarázsolt kastélyba, amit mindhárman élvezhettünk, mert erre még anyu is hajlandó volt, de a hordót már nem vállalta be (lehet, hogy jobban is tette, mert az előttünk haladó férfi felborult így a végén mi is csak gurulva kerültünk ki belőle a hugival).

A körhinta hatalmas élmény volt, hiába ez a legrégebbi hinta az egész parkban, de mégis mindenki pacigolni akart, nem számított, hogy fiatal vagy idős, fiú vagy lány, ezek voltak a legnépszerűbbek.

Aztán brake dance-szelni mentünk, itt kezdte megadni magát a húgom gyomra (bár ő azt mondta, hogy csak izomláz, mert annyira erősen kellett szorítania, hogy megtartsa magát az ülésben).

És mivel anyukánkat ilyen jól megedzettük, ellentmondást nem tűrően kijelentettük, hogy mi most pedig felülünk a flying circus-ra, míg kiálltuk a sort folyamatosan győzködni próbált minket, hogy ne üljünk fel, mert mi lesz, ha menet közben véletlenül kinyílik a biztosító korlát és mi meg a majrévasat markolva lógunk majd jó esetben fejjel lefelé a hintáról.

Aztán amikor már nem volt mit tennie, mert felültünk, félig szemlecsukva fényképezett és legalább egy tucatszor infarktust kapott a menet közben (azt hiszem ezen a hintán nyeltem le a rágómat, de az én hibám, Juditka mondta előtte, hogy inkább köpjek, mint a TV maci). 

Bekeveredtünk a tükörútvesztőbe, majd az ikaruson láthattuk madártávlatból Pestet, végül a kanyargóra ültünk be utolsóként.

Jó lett volna még felülni a panorámakerékre, csónakázni a mesecsónakon, és hullámvasutazni, de ezek már nem jöttek össze (most még azt sem mondhatom, hogy majd legközelebb).

De megismerkedtünk egy jókedvű bohóccal a kanyargónál, és kifelé Juditka még lufivirágot is kapott tőle :)

a vadnyugati lányok lovon érkeznek

virág a lufis bohóctól

mindig csak a spining, amint megláttam a bringát fel kellett pattanni rá :)

Asha kidőlt, meg rá is unt a sok bámészkodóra

még mindig reménykedik a csaj, hátha egyszer királyfi lesz belőle :)

Elég későn jutottunk át az állatkertbe, ezért ott már sok mindenre nem volt időnk. Bementünk a varázshegybe, megnéztük a kis elefántot: Ashát, a pici zsiráfokat és a japán kertet. A pálmaházba sajnos már nem jutottunk be, mert az a zárás előtt fél órával bezár, de úgy döntöttünk tavasszal ismételten nagy létszámmal visszajövünk és rendesen körülnézünk.

Erre az utolsó hétvégére pedig rossz időt jósoltak, ezért most nem is szerveztünk semmilyen kinti programot vasárnapra. Így eljött az ideje, hogy elhúzzuk a kisszobai gardrób ajtaját és kedvünkre válogassunk a társasjátékok közül, mihez is lenne kedvünk ma délután.

végül mamutra vadásztunk