Mindig leírom nektek, hogy hogy vagyunk, milyen boldogok vagyunk, milyen tökéletes az életünk főleg mióta Gréta kislányunk megszületett. Ám nem igazán esik szó a másik oldalról, mert nem mindig fenékig tejfel az életünk, nem mindig süt a nap és nem mindig vigyorgunk a boldogságtól egész nap.
Azt hisszük, hogy az a normális, hogy anya mindig kipihent, mosolygós tökéletes sminkkel és frizurával, a legújabb divat szerint öltözve, a babák pedig mindig csak mosolyognak, ha ébren vannak, egyébként csak esznek és alszanak és magukban csendesen eljátszanak, apa pedig boldogan jön haza a munkából, játszik a gyerkőccel, majd közös örömteli pancsolás következik, anya megeteti a kicsit, akit ezután csak az ágyába kell tenni és abban a pillanatban alszik is, ezután anya szexi és csábító szerepet ölt, a baba pedig másnap reggel édesen mosolyogva ébred csak fel.
Hányszor láttatok a tv műsorokban, filmekben, magazinokban nyúzott, karikás szemű, fáradtságtól alig lézengő anyukákat, akiknek a gyereke ordít, visít, nem akar enni, nem akar aludni, nem szeret babakocsizni, nem szeret sem az ágyában, sem a játékszőnyegen, stb. csakis anyán lógni, a lakás romokban, anya nem volt már ki tudja mióta sem fodrásznál/kozmetikusnál/műkörmösnél/pedikűrösnél stb., nincs egy normális ruhája, ellenben ami rajta van azon ott van a gyerek teljes napi menüje. Ha apa hazaér késő este már maximum csak egy puszit tud adni a gyereknek fürdés előtt, vagy még azt sem. A gyerek nem akar aludni, visít, ordít ellenkezik, anya órákig altat és este nem hogy szexinek nem érzi magát miután a gyerek végre kidőlt, összeszedte a játékokat, elmosogatott, előkészítette a másnapi mosást, de épkézláb embernek sem. A gyerek éjszaka óránként felsír, anya altat/ringat/szoptat/énekel/stb. míg apa azon zsörtölődik, hogy már megint nem tudja magát kialudni a másnapi munkakezdés előtt.
Bevallom én még egyszer sem, mert mindenhonnan csak azt közvetítik, hogy tele van tökéletes anyákkal a világ, és ezzel azt is sugallják egyben, hogy az, aki nem üti meg ezt a mércét már nem is minősül jó anyának.
Emellett természetesen még itt-ott találkozik az ember "tökéletes" anyukákkal a gyerekorvosnál, a boltban, a játszótéren, a piacon, a játszóházban, stb., akik elmesélik, hogy az ő gyerekük egy igazi tündér, soha nem is sírt, ellenben jól eszik, mióta megszületett végigalussza az éjszakát, eljátszik magában, 3 évesen még mindig szopizik, de emellett mindent megeszik, ő pedig nemhogy minden nap az utolsó porszemet is "felnyalja", de 3 fogásos ebédet főz, az egész utca összes gyerekének ő tart kézműves foglalkozást, focizik a fiúkkal, babázik a lányokkal, apát este gyertyafényes vacsival várja haza, stb., stb., stb. (általában ezeknek az anyukáknak a gyerekei azok akik 4 hónaposan már stabilan ülnek, fél évesen járnak, és egy éves korukra olyan teljes a szókincsük, hogy felmondják József Attila összes versét egyszuszra).
Na jó ezt inkább hagyjuk... Bár vannak ténylegesen olyan babák akik igazi kis angyalok, semmi gond nincs velük, így közben anya ténylegesen kipihent lehet és mindenre van ideje. Ők a szerencsések, hogy ilyen gyerekük van, ám ez nem az ő érdemük, hogy így van, szimplán nekik jobb lapokat dobott a gép.
Önmagában a dicsekvős, kicsit nagyot mondós anyukákkal sincsen semmi gond, hiszen mindenki büszke a saját gyerekére és ezt az egész világnak szétkürtölné, és hogy az ő gyereke(i) legyenek a legszebbek, legokosabbak, legügyesebb "kicsit" rátesznek néhány lapáttal a valóságra.
De sokszor nagyon sértőek és bántóak a szavaik, amit akár szánt szándékkal döfnek az emberbe, akár csak szimpla oda nem figyelésből, nem szándékosan.
Gondolom ismerősek a következő mondatok:
- a tiéd már nem cicizik?
- a tiéd még cicizik?
- a tiéd még nem adsz már neki a ti kajátokból?
- a tiéd még mindig felkel éjszaka?
- miért nem nevelted meg?
- a tiéd még mindig veled alszik?
- a tiéd nem alszik veletek?
- miért adsz neki ennyit enni, ha ilyen kövér?
- miért nem adsz neki többet adni, ha ilyen sovány?
- miért veszed fel, miért nem hagyod sírni, teljesen elkapatod?
- miért hordozol, cipelsz egy ilyen nehéz gyereket?
- miért nem hordozod inkább, a babakocsi helyett?
és még hosszan sorolhatnám, mert szinte véget nem érő a lista.
Ezek mellett a "példaképek" mellet nagyon sokan érzik, úgy hogy nem tudnak megfelelően teljesíteni, nem is igazán jó anyák, hiszen ha másnak simán kisujjból kirázva sikerül, akkor ha nekik teljes erőbedobással még a negyede sem jön össze ennek akkor nagy hiba van bennük. Nem mondják ki az érzéseiket, mert félnek a megvetéstől, a rossz megítéléstől, begubóznak és az esetek többségében hosszabb-rövidebb időn belül (inkább rövidebb) depressziósak lesznek, amit súlyosbít, hogy egész nap kezdetben egy beszélni nem tudó csecsemővel töltik a mindennapjaikat felnőtt társaság nélkül. És innen, ha nem kap észbe az ember lánya csak lefelé van út a lejtőn.
Pedig az az igazság, hogy nem ettől a rózsaszín maszlagtól lesz az ember jó anya.
Elárulom, hogy én is sokszor vagyok fáradt, szürke karikák éktelenkednek a szemem alatt, ingerült vagyok, amikor tízezredszerre szólok rá Grétára, hogy ne tépje, rágja a hajamat. Szét tudna robbanni a fejem, amikor egész nap csak ordít, cipelteti magát miközben sírni tudnék a fájdalomtól, úgy fáj a hátam, a hónapok óta tartó kialvatlanság miatt csak árnyéka vagyok önmagamnak. Most is miközben ezt a posztot írom be van csípődve a derekam, moccanni is alig bírok, ellenben majd betojok a fájdalomtól.
Sőt van amikor elegem van mindenből, ki tudnék szaladni a világból. Amikor Gréta újszülött volt, hasfájós és reggeltől estig üvöltött alig vártam, hogy apa végre hazaéren és átvegye tőlem (ismerek még szintén hasonló cipőben járt/járó anyukákat, ezért biztosan tudom, hogy nem voltam/vagyok egyedül). Pedig szerettem, szeretem Grétát, de kikészítőek voltak azok a hetek minden szeretetem ellenére.
De, tudom, hogy bármilyen rossz napom is van, bármennyire szalad a háztartás, hisztizik a gyerek, csak ringatva hajlandó elaludni, rossz napjain szinte egész nap szó szerint csüng, lóg rajtam akkor is jó anya vagyok. De nem is akarok megfelelni mindenki elvárásainak, egyedül Grétának, apának és magamnak akarom a tőlem telhető legtöbbet nyújtani. (És magasról teszek rá, ha valaki úgy gondolja, hogy elkényeztetem, mert nem hagyom sírni, mert ringatva altatom, mert túlságosan magamhoz szoktattam, mert ha nem akarja megenni a a főztömet, akkor nem éheztetem, hanem megkínálom bébiétellel, hogy gonosz vagyok mert külön szobában, külön ágyban altatom, mert azt hiszi, hogy túlzabáltatom, mert nem anyatejet, hanem tápszert kap, nem mintha tudnék neki mást adni...)
Egy kis bátorítást szeretnék most ezzel a pár sorral nyújtani azoknak az anyukáknak, akik elveszettnek érik magukat, túl nagy a nyomás rajtuk. Nem vagytok egyedül!
Nem számít, hogy más mennyire tökéletes, Ti így vagytok jók, ahogyan vagytok!
Senki sem mondta, hogy könnyű anyának, szülőnek lenni. Bár úgy érezzük, hogy felkészültünk rá abban a 9 hónapban, de a tervek és az elképzelések sokszor foszlanak köddé a valóságban és rájövünk, hogy hiába tudtuk, hogy egy baba nem csak eszik, alszik és édesen mosolyog, arra az erőpróbára nem vagyunk felkészülve, ami akkor veszi kezdetét, amikor hónapok óta nem alszunk, reggeltől estig sírást hallgatunk, azon imádkozunk, hogy ennél az etetésnél legalább néhány kanállal jusson is az ételből a gyerek gyomrába, mert folyton csak cseszeget a gyerekorvos, a védőnő, hogy , nem hízik eleget, vagy pont ellenkezőleg "diétáztassam" (ergó éheztessem) a gyereket, mert túl sokat hízik, amikor titkon reméljük, hogy ma már nem fog fájni a hasa/foga.
Ne keseredjetek el, a helyzet változni fog, a gyerek nem fog örökké sírni, nem fog örökké felkelni, nem kell örökké ringatni, nem fog örökké cicizni, nem tart örökké a hasfájás, sem a fogzás, nem fog örökké rajtunk csüngeni. A gyerekeiteknek ti vagytok a legfontosabbak, ti vagytok a sziklaszilárd bástyák akire támaszkodhatnak, feltétel nélkül, önzetlenül szeretnek titeket.
Mert így kicsit esetlenül, szétszórtan, fáradtan, szétcsúszva is jó anyák vagytok! A gyerekeitek számára a legtökéletesebbek.
Kell ennél fontossabb? Szerintem nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése