Azután, hogy megtudtuk a nagy hírt következett a neheze: a várakozás. A nőgyógyászommal már előre megbeszéltem a dolgokat (mert ugye készültünk erre a terhességre, jobban mondva nagyon vártuk már ezt a babát). Elmondta, hogy ne menjek hozzá a 8. hétnél korábban, mert a túl korai terhességet még ő sem látja az ultrahangon. A pozitív teszt után viszont addig még négy és fél hét volt hátra. Ez őrjítően hosszú idő, hogy megtudjuk a baba jól van és rendben van e minden.
De mivel az idegeskedés ilyenkor kifejezetten nem használ, megpróbáltam a a lehető legnyugodtabb maradni, elkezdtem szedni a terhességi vitamint (legalább az első trimeszterben szedni fogom, utána már nem biztos).
Emellett utána olvasgattam a dolgoknak, átgondoltam a szóba jöhető neveken, magamban felvázoltam, hogy még mi mindent kell a lakásban megcsinálnunk, átrendeznünk, felújítanunk.
Krisztiánnal megegyeztünk, hogy amíg lehetséges, a pocak és a lakója engedi kihasználjuk a még csak kettesben töltött időt és sokat kirándulunk (persze csak miután rendesen kitavaszodik). De a bekövetkezett események után már annak is örülni fogunk, ha nem kell a 40. hétig feküdnöm.
Tervezgettük, hogy, hogyan mondjuk el a szülőknek a nagy hírt, hogy ősszel nagyszülők lesznek. Persze mindezzel várni akartunk addig, amíg az orvos meg nem erősíti a terhesség tényét, és mi is meghallhatjuk a pici szívhangját. Így legalább az első sztárfotót is mellékelhettük a nagy hír mellé.
Most, hogy a diéta már szóba sem jöhet megegyeztünk, hogy már csak egy félét főzök mindkettőnknek, így rengeteg időt spórolok és annál több lehet a hasznos, közös programunk. Jól is jött, mert az első időben nagyon fáradékony voltam.
Felkészültem arra, hogy a terhességet hétről hétre megörökíthessem, beszereztem minden hozzá való kelléket és nekiálltam a felújításának.
Már csak nem egész egy hét lett volna hátra az első orvosi vizsgálatig, amikor jött a riadalom. Szerintem a legtöbb kismama rémálma az, hogy a terhessége alatt vért lásson. Nos miután háromszor is (ugyan kis mennyiségű) vérzést tapasztaltam felhívtam az orvosomat, aki másnap délelőttre be is rendelt magához a kórházba, hogy megnézze minden rendben van e.
Mondtam már milyen marha nehéz teli hólyaggal (ez a doki kérése volt, hogy jobb legyen az ultrahang kép) egy órán át a folyosón várni, egyik lábamról a másikra állva, abban reménykedve, hogy kibírom és nem durranok szét? Hát baromi nehéz.
Aztán végre behívott a főorvos megkérdezte pontosan mi a gond, szólt hogy feküdjek fel a vizsgálóra és előkerült az ultrahang.
Minden szűrővizsgálaton kukucskálni szoktam ilyenkor, szóval rögtön tudtam, hogy mit látok a monitoron (ami máskor nem szokott ott lenni), a szívem majd kiugrott a helyéről, pláne amikor a doki ráadta a hangot és először hallhattam a pici szívverését. Könnyek szöktek a szemembe és majdnem elsírtam magam.
Az orvosom gratulált 8-9 hetes terhesség, jó szívveréssel. És megtalálta a vérzés okát, egy ici-pici bevérzés a placentában. De nincs semmi gond, csak ne erőltessem meg magam, feküdjek és pihenjek sokat.
Sztárfotót sajnos nem kaptam, de majd a 12. heti genetikai ultrahangnál mindenképpen kérek, akkor már úgyis a magánrendelésre megyek (vagy megyünk, mert arra már Krisztián is szeretne eljönni).
Itt még nem ért véget a tortúra, sajnos, 5 nap múlva újra jelentkezett a vérzés. Még aznap délután újra elmentem orvoshoz, a babának nincs baja, a helyén van. Viszont ahhoz, hogy minden rendben legyen vagy otthon pihenek és fekszem szigorú ágynyugalomban, vagy befekszem a kórházba ezt a két választási lehetőséget kaptam. Hát én inkább az ágynyugalmat választottam otthon, a háziorvos állományba vett az elkövetkező 3 hétre, amíg vissza nem mentem a következő konrol vizsgálatra.
Ezalatt az idő alatt kellett elmennem az először a védőnőhöz és első terhes tanácsadásra, ez legalább nyújtott egy kis változatosságot az állandó fekvésben (nem is gondoltam volna, hogy ilyen baromi nehéz lesz ez a sok pihenés).
Krisztián közben alaposan kivette a részét a házimunkából, nagyon sokat segített és azóta is segít. Ő vásárolt és cipekedett haza egyedül majdnem minden nap, gyógyszertárba járt, itthon takarított, így nekem csak főznöm és mosogatnom kellett.
A szüleim hétvégente átjöttek meglátogatni, ha már én nem tudtam kimozdulni ők szórakoztattak szombatonként 1-2 órát.
A 11. heti kontrollra teljesen felszívódott a hematóma, így az egyik nehézségen már túl voltunk, megnyugodtunk. A placenta viszont teljes egészében a méhszájon tapadt meg, szóval a munkába még mindig nem térhettem vissza. De boldogok voltunk, mert láttuk a mi pici csibénket aki már elérte az 58 mm-es ülőmagasságot és veszettül kalimpált a picike kezeivel-lábaival.
Elfogult vagyok, de úgy tökéletes ahogyan van (bár én már az első ultrahangon teljesen beleszerettem).
Tömören ennyi fért bele az összefoglalóba, ezután heti frissítésekkel fogok jelentkezni, amiben minden fontos dolgot leírok majd.
